Legfrissebb

Évek óta izgat a kérdés, hogy miképp tudnám meghatározni a (magas)irodalom és az inkább szórakoztató, semmint esztétikai élvezetet nyújtó irodalom közti eltérést. Az alábbiakban kifejtem, mire jutottam.

A probléma nem újkeletű, noha a posztmodern igyekezett összemosni a két kategória közti határt, ami persze lehet, hogy Cervantes vagy Dumas korában kevésbé volt a köztudatban.
Tény, hogy a XIX. században, a regény nagy korszakában, a népszerű, ma félig-meddig vagy teljes egészében kanonizált írók is használtak szórakoztató elemeket: Dosztojevszkij egy kettős gyilkosságot tesz meg regénye tárgyául, Jókai, és az egész romantika pedig bizonyos tekintetben közelebb áll egy kortárs, Libri-sikerlistás történelmi regényhez, mint Nádas Péterhez.
Sietek leszögezni, hogy a szórakoztató irodalom olvasása nem bűn, nem hitványság, nem hiba. Van olyan élethelyzet, amikor belefér. De csak szórakoztató irodalmat olvasni, és a „nehéz”, „elvont” és komornak vélt magasirodalomtól tartózkodni – az már probléma. Át kell magunkat rágni a Karamazov testvéreken, hogy megérthessük saját énünk rétegeit, ismerni kell a kafkai novellisztikát, hogy megértsük a világot, amiben élünk, és ha igazi érzelmeket keresünk, azokat az öreg Will drámáiban találjuk meg leginkább.
Alapvetésem, hogy az internet és a streaming elterjedését követően a szórakoztató irodalom mind jobban teret hódít a másik típus kárára.
Ennek az okai a következők: a., egyre kevesebb az olvasó, mind többen néznek sorozatokat, játszanak, közösségi médiát pörgetnek; b., mivel az emberek önkifejezési vágya nem csökkent, a kevés olvasóhoz képest az írni vágyók részaránya nőtt; c., a tévé és a streaming mint történetelmesélési mód, és az, ahogy ezek a sztorikat előadják, nagyon sokakat arra inspirál, hogy megpróbálkozzanak hasonló történetek írásával; d., a számítógépek és a Word elterjedésével viszonylag könnyű összerakni, korrektúrázni, javítani majd kiadatni egy kötetet – próbálná meg ezt valaki írógéppel avagy kézírással, menten elmenne a kedve az egésztől; e., általánosságként megállapítható, hogy végtelenül egoista korba élünk, elég csak az Instagramot megnézni, erről szól minden: az énről és az én önkifejezési vágyáról – érthető hát, hogy nagyon sokan úgy vélik, van egy olyan történetük, stílusuk és világlátásuk, amit meg kell osztaniuk, ezzel felmutatva önön nagyszerűségüket; f., az önkritika és a öncenzúra mindezzel párhuzamosan háttérbe szorult, az alkotók egy része olvasottság, nyelvtani, stílusbeli, irodalmi, történelmi háttértudás nélkül kezd bele egy alapvetően elég bonyolult vállalkozásba – és ez meglátszik a végterméken is (ezzel nem azt állítom, hogy csak az írhat, akinek bölcsészdiplomája van, de az biztos, hogy az ír szépen, aki legalább a világirodalom 100-200 legfontosabb művét elolvasta, és igen, az Ulyssest is Joyce-tól); g., az önmagukat kiadni kívánó szerzőkre egy iparág épült, olyan kiadók jelentek meg, akik minden esztétikai szűrés, kritika nélkül kiszolgálják ezt a vágyat – ők tulajdonképp az emberi hiúságból élnek.
Mivel az elmúlt években elég sokat foglalkoztam a magyar horror különféle irodalmi leágazásaival, mára kifejlődött bennem egy megfigyelési szempontrendszer, ami eligazít az adott mű kategorizálása (szórakoztató vagy szépirodalom) kapcsán. A következőkre gondolok:
A szórakoztató irodalom általában cselekményközpontú. Ez persze igaz McCarthy Véres délkörökjére is, ahol folyamatosan mennek és harcolnak, ám ott az akciók monotonsága lesz világleíró tényező. A ponyva cselekménye önmagáért való. A különféle helyszínek és célok elérése dramaturgiai térképpontok, el kell jutni A-ból B-be, és ez maga a történet, maga a regény. Az igényesebb lektűr ezt néha különféle narratív megoldásokkal árnyalja: a sztori több szálon fut, esetleg időben van eltolódása, visszaemlékezéseket iktat be. Ám a végeredményen ez kevésbé változtat: az egész olyan, mintha egy forgatókönyvet olvasnánk.
Ebből fakad a másik probléma, a leírások túlzott plasztikussága. Ez a fajta stílus folyamatosan képekben gondolkozik, mivel alkotója általában filmeken szocializálódott. A legjelentéktelenebb helyszín is részletesen meg van rajzolva, főképp akkor, ha ott valamiféle akció fog történni. A probléma ezzel csak az, hogy a leírások sokszor fölöslegesek, és a legtöbbször roppant sablonosak. A sivatagot, egy elhagyott gyárbelsőt, a zuhatagot mind-mind úgy ábrázolja, ahogy a piacon tenné egy kofa: „perzselő”, „kong az ürességtől”, „vadul száguld”. Ugyanez igaz a szerepelőkre is: minden mellékkarakter kap valamiféle eposzi jelzőt (vöröshajú nő, nyakigláb férfi, szakállas öregember), és a viselkedésüket is jellemzően csak egy vonás határozza meg (durcás, kötekedő, mogorva, pimasz), ami kitölti őket – leginkább még a játékokban tébláboló NPC-kre emlékeztetnek. A főszereplők némiképp jobban járnak, annyiban, hogy a fő karaktervonás mellé egy, legfeljebb két további társul (mogorva és gúnyos; életunt, bölcs és keserű). Jellemfejlődést a legritkább esetben látunk, ezek mind statikus személyiségek, akiket egy központi érzelem (szerelem, bosszú, félelem) kormányoz a végzetük felé.
Ha már karakter: a szórakoztató irodalomban nem találunk árnyalt jellemeket, mivel a szereplők a jó-rossz skálán helyezkednek el. Akik valamennyire a határon mozognak, például alapvetően jók, de valami rosszat tesznek, azoknak törvényszerűen bűnhődniük el. Az alkotói/isteni igazságszolgáltatás vezeti a hősök sorsát: a rengeteg szenvedés, akadály, sérülés, fájdalom meghozza gyümölcsét, az ármánykodás pedig bukáshoz vezet. Gyakori még az önfeláldozás, az „én feltartom őket, menjetek” attitűd, míg máskor a jól beágyazott – de nem központi – karaktert veszejti el az író, ezzel kisajtolni egy érzelmi sokkot az olvasóban.
E stílus legfontosabb eszköze a hasonlat. Hasonlatot mind használunk a köznapi beszédben is, ezt viszonylag könnyű egy kis fantáziával elemelni, és ezáltal máris valamiféle művészies hatást kölcsönzünk írásunknak. A legtöbb esetben főképp természeti jelenségek kapcsán találunk erre példát: például, amikor alkonyodik, „a látóhatár mint vörös freskó feszül elénk”. Az ilyen, odavetett megfigyelés általában nem kapcsolódik a szöveg többi részéhez, nem szervesül, önmagában áll, lóg. Csupán azt hivatott ábrázolni, hogy írója nagyon szépen tud ábrázolni valamit. Pont az történik, amit Seneca a hasonlathasználat kapcsán felró a rossz alkotónak: nem más lesz belőle, mint a tetszés hajhászásnak eszköze.
Szorosan kapcsolódik az előzőekhez a jelzőhasználat. A szórakoztató irodalom imádja a jelzőket, ezek a kapaszkodói, ezekkel kívánja színessé és szemléletessé tenni a forgatókönyve képeit. Folyamatosan, szinte minden mondatban áradnak ránk, a szereplők külsejét, a környezetet, a tárgyi világot illetően. Természetesen az érzelmek ábrázolását is jelzőkkel oldja meg, főképp a félelem kapcsán árulkodó a dolog: „jeges” bizonyosság vagy veríték, „gerincén hideg ujjak”. Ha ilyesmit látunk szakmányban, akkor biztosan ponyvával van dolgunk. Ennek egy verziója az, amikor kezdő írók – jómagam is – beleesnek a burjánzó jelzők csapdájába. Ilyenkor legalább két-három jelzővel akar az alkotó ráerősíteni az elérni kívánt hatásra, ami néha komikussá válik.
Feltűnő sajátosság még a jelzői értelemben használt igék. Ugyanis az igéket is a jellemzés, leírás szolgálatába kell állítani, oly módon, hogy a legerőteljesebb verziójukat használjuk: a kisgyerekek mindig totyognak; ha valami kicsit is vicces, a szereplő elvigyorodik; ha valaki határozottan bemegy valahova az bemasírozik. Ezek a kényszeresen leíró igék általában a lelkiállapotot vagy a szituáció kiváltotta érzelmet kívánják érzékeltetni, de legtöbbször nem illenek a szövegbe, fogalmazásszerűvé avatják azt.
Az érzelmek egyébként fontos tényezői a szórakoztató irodalomnak, sőt általában az egyetlen motivációi a bennük mozgatott szerepelőknek. Mindenki folyton felfokozott idegállapotban van, haragos, dühös, csalódott, morog, retteg – a legtöbbször a legszélső skálán helyezkednek el az érzelmek, ezzel támogatva a karakterleírást. Az akciójelenetnél szinte tobzódunk az érzelmi megnyilvánulásokban, de ugyanígy a kitöltő, filler részeknél is.
Ennek az irodalomnak a mondatalkotása egyszerű, nincsenek hosszú, összetett mondatok, nincs függő, beágyazott beszéd, a párbeszédeknél mindig jelzi, épp ki szólal meg, a szókészlet nem választékos, de cserébe érthető, kevés az idegen szó, ami alól kivételt képez a technikai eszközök, járművek és fegyverek leírása, neveik pontos feltüntetése.
Összességében azt mondhatni, hogy amellett, hogy az önfelmutatásról szól, a szórakoztató irodalom kiszolgáló irodalom. Mindent az olvasóért. Ne fáradjon ki, ne kelljen megerőltetni magát. Folyamatosan fenn kell tartani a figyelmét, a képekkel, a jelzőkkel, az akciókkal és a burjánzó érzelmekkel az érdeklődést és élvezetet kell okozni, és az ügyesebbek művek (rád nézek, George R. R. Martin) a kellő helyen beiktatott dramaturgiai fordulatokkal (árulás, gyilkosság, hűtlenség stb.) még talán valamiféle meglepetést és döbbentet is képesek kiváltani.
Ami számomra leginkább hiányzik ebből a típusú szövegvilágból, az az alkotás lényege. Hogy olyan leírásokat/jellemzéseket/gondolatokat rakjon elénk az író, ami addig még senkinek nem jutott eszébe (vagy az olvasó nem emlékszik rá…). Ehhez viszont élettapasztalat vagy zsenialitás, sok ismeret, és leginkább a világ pontos és éles megfigyelése szükségeltetik. Erre nem mindenki képes, és aki igen, azok közül se lesz mindenki jó művész.
Zárszó?
Nem lehet minden nap fine dining étteremben étkezni. Néha a piaci kifőzde is megteszi. Csak vigyázni kell vele, mert hosszú távon ez a fajta étrend nem válik hasznunkra.