Novellák

Azok, akik a nyolcvanas években voltak korai geekek és Alfát, Kockást, Roburt, Galaktikát olvastak, bizonyára találkoztak Zórád Ernő gyönyörű képregényalbumaival is. Ezekben többnyire két-három irodalmi művet dolgozott fel elképesztő megjelenítő erővel a mester. Számomra a legemlékezetesebb - és persze legfélelmetesebb - "A vurdalak család" volt, mely Tolsztoj egy korai, 1839-es, francia nyelven írott vámpírtörténetének képregényes adaptációja. Már a tény is egészen elképesztő, hogy jóval Stoker előtt a toposz bekerülhetett a magasirodalomba - bár azt hiszem, Tolsztoj egyfajta ujjgyakorlatnak szánta a novellát. Online nem ismerek magyar fordítást, angol sok helyen fellelhető, érdemes elolvasni. A cselekmény egyszerű: egy idős diplomata meséli a bécsi kongresszus idején tartott egyik estélyen egy főúri társaságnak fiatalkori küldetésének történetét, tragikus szerelmét egy parasztlány iránt, melynek a szerb folklór vámpírja, a vurdalak vet véget. A narráció inkább a frivol, a társaság hölgytagjait szórakoztatni kívánó, könnyed, tét nélküli, késő romantikus csevegésre emlékeztet, de még így is előtör mögüle több ízben a szörny és az elhagyott, vámpírok által uralt falu borzongató atmoszférája. Gondoljunk bele - a történet időpontja a 18. századra esik, amikor a délvidéken valóban sorban ássák ki a sírokat Magyarországon vámpírok után kutatva. A vurdalak egyébként annyiban különbözik a klasszikus vámpírtól, hogy elsőként a saját rokonait támadja meg, kommunikál, ravasz, képes cselt vetni. Ugyanakkor a novellában a szörny csupán katalizátornak tűnik, nem központi szereplőnek. Az egész műben van valami zavarbaejtő kettősség: az első felében az éteri szerelmi kínok mellett egy levágott török fej is hangsúlyos szerepet kap; később, mikor főhősünk egy nyomasztó jelenetsorban - a figyelmeztetések ellenére - visszatér az elhagyott faluba, a feszültséget kioltja, amikor menekülése közben az egykori lakosok burleszkszerű módon veszik üldözőbe.

Mivel gyermekkorom egy meghatározó elbeszéléséről van szó, idő kérdése volt, hogy hozzányúljak. Modernizáltam és átdolgoztam, más keretet, helyszínt és történelmi hátteret kerestem neki. Nem volt célom állást foglalni a 2. magyar hadsereg doni kálváriája kapcsán, de a történelmi szörnyűségek és a privát történet szörnyűségei szerintem jól rímelnek egymásra. 

A rajnapló saját példány.

Ha valaki kivonatolná a több száz, itt fellelhető novella főbb motívumait, akkor bizonyára az "észak", "erdő", "hazatérés" kategóriákban lenne a legtöbb találat. A tipikus logline: a szereplők visszamennek a hegyek közé, szülőföldjükre, és ott valami rossz történik velük. Most már bevallhatom, hogy eljönni északról életem legnagyobb tévedése volt, nyilvánvaló, hogy ezek az írások részben a honvágyról szólnak. Észak mitikussá vált  a szememben, megszépült, idealizáltam magamban, szembeállítom a szürke, mostani létezéssel. Észak a csodák földje lett, a palóc mitológia és hitvilág az egyetlen, ami az unalmas felnőttségben némi színt hoz. Visszamenni északra, akár időlegesen, mindig fájdalmas, mert benne van az elmúlás, a vissza nem fordítható sors és idő komorsága. Egyszer írtam Hamvas alapján egy részletesebb elmezést az északi géniuszról (tájegységről), és azóta is úgy vélem, Hamvas minden meglátása tűpontos: "az uralkodó szín a kékeszöld, inkább sötét árnyalatban", "a derült napok, főként télen élesek és üvegesek, a legszebb hónap a szeptember és a január", "a síkságok sápadtak és hűvösek".

Ugyanakkor az is tény, nem maradhattam északon. El kellett jönnöm, több okból is. És azt se felejtsük el, hogy rengeteg félelmem tapad hozzá, főképp gyerekkorból. Most csak azt említeném, amikor a nyolcvanas években, a hirtelen sötétedő téli alkonyatban le kellett mennem a pincébe a kazánhoz, hogy szenet rakjak a tűzre, hogy meleg legyen a házban, melyben egyedül voltam, mivel szüleim sokáig dolgoztak. Percekig tétováztam a villanfényes konyhában, míg elindultam. Ez a félelem is észak.

És ez a félelem következik hát ismét, három részletben.

Négy ülésben írtam meg ezt a történetet, és mindegyik részben más és más elbeszélői stílussal próbálkoztam. Az események katalizátora egy olyan jelenés, melynek létezését már több korábbi szereplőm feltételezte, itt eleinte inkább anyagtalan fenyegetésként tűnik fel, de idővel testet ölt. Szeretném ezt a szörnyeteget - mert a mi szemünkben a nálunk hatalmasabb létező óhatatlanul is szörny - a magaménak, saját kreálmányomnak tudni, a teremtő pozíciójának minden következményével együtt. A cím némiképp emlékeztet a Három óriásplakát... című film címére, ez pusztán véletlen. A történet helyszíne ismét Sirom, pontosabban a Sirom feletti rejtélyes erdő, ahol az ilyen típusú történek kezdődni szoktak, és ahol véget is érnek.

A zombifilmekben - hála Romeronak - soha nem a zombik az érdekesek, hanem a túlélők közti konfliktusok, interakciók. Mániákusan az a vizsgálat tárgya, hogy mi tesz minket emberré a krízishelyzetben. Amikor majd megindul a mostani események szépirodalmi, filmes feldolgozása, akkor bizonyára az idealizált válaszreakciók, az egyéni hőstettek, a személyes áldozatvállalás és önfeláldozás kerül előtérbe - és mi élvezettel nézzük majd ezeket  narratívákat, mert bennünk lesz az az érzés, hogy igen, ott voltam, átéltem a négy fal közt az egészet. Feltételezzük ezen események tisztító hatását, okos emberek arról beszélnek, a dolgok meg fognak változni, az élethez való hozzáállásunk más lesz. Mindezen reakciók már most kínosak és nevetségesek. Ha az ember tanulna a korábbi történésekből, legyen az háború vagy gazdasági összeomlás, ha folyamatosan ezek alapján menedzselné az életét, akor most  a létező világok legjobbikában élnénk. Bár, jobban meggondolva, vannak olyanok, akik jelenleg is ott élnek. Róluk szól ez az írás.

A lenti, újévi történet eredője az, hogy karácsony előtt B. Szabó János kiváló könyveit olvastam - némiképp fikciós irodalomként, írói szemmel - a tatárjárásról, Mohácsról és Erdély bukásáról, és egészen megdöbbentett az a mindennapi horror, amiben a középkori ember élni kényszerült. A tatárjárás alkalmával a mongolok az összeterelt falusiakat egyszerűen karddal kettéhasították - elképzelhetetlen, hogy zajlott ez a valóságban. Erdély dúlása során a győztes csaták után a törökök a halottak fejeit levágták, megnyúzták, gyapottal kitömték, és szekerekben e trófeákat Isztambulba küldték. A lenti novellában megörökített mohácsi jelenet ugyancsak megtörtént, Brodarics is ír róla - engem itt is a technikai kivitelezhetőség gondolkodtatott el, illetve ennek a rengeteg áldozatnak az utolsó, közös másodpercei, amikor már minden nyilvánvaló volt, és mégsem tehettek semmit. Mit gondoltak? Voltak vajon egyéni akciók, menekülési kísérletek? Volt könyörgés, siránkozás, fogadkozás? Volt, aki büszkén és méltósággal viselte a dolgot? 

A képet a csehországi Kutna Hora látványosságában, egy templomban készítettem, ami ugyancsak a történelem brutalitásáról tanúskodik, hisz a kápolnát díszítő koponyák egy része a huszita háborúkból származik, és borzalmas sérülések láthatóak rajtuk.

Hol fáj anyu, kérdezte anyám a haldokló nagyanyámat.

Mindenhol.

Bolberitz Pál kitűnő könyvében (Isten, ember vallás - Ecclesia 1981, elméletileg itt elérhető) alaposan végigveszi az istenérveket, melyek közül engem Anzelmé bűvölt el a leginkább a maga egyszerűségében. Sokszor tűnődtem, hogy én, ha módomban állna, milyen minőségű istenérvet tudnék alkotni - ez a szöveg egyfajta irodalmi kitérő válasz erre a kérdésre. Az ötlet már rég megfogalmazódott bennem, ami jött hozzá, az nagyjából Dawkinsnak, Mikszáthnak, Nietzschenek és az Óstestamentumnak köszönhető. És persze benne van gyerekkorom egyik első emléke, az Ipolytarnóci őslelet, a megkövesedett, hatalmas fenyő, mely akkoriban még szabadon, nem üveg alatt volt látogatható, meg lehetett érinteni, akár le is törhettem volna belőle egy darabot, de még fontosabb volt, hogy megéreztem, míg ott álltam mellette, hogy milyen őrjítően hatalmas távolságokat köt össze az idő. A fenti kép pár kilométerrel arréb, a kissé túlzó elnevezésű  Palóc Grand Canyonban készült, idén nyáron, nagy melegben, allergiától elgyötörve. 

A túlzott hype ellenére nekem annak idején tetszett a Cat Person című novella, és a történet, főképp a zárás verbális durvasága, sokáig ott motoszkált bennem. A lenti írásban lefordítottam az alapszituációt, a rosszul sikerült randi történetét a saját narratívámba.  Ami a keletkezés során érdekes volt, hogy a szöveg valamiképp önmaga generálta az összefüggéseket, rejtett utalásokat - jómagam is csak az első olvasat után vettem észre a "gödör", a számok, az "űr", a múlt és jelen idő, az elbeszélői pozíció viszonyrendszerét (bölcsészesen: referenciáit vagy referenciahorizontját). Persze lehet, tudat alatt, ennyi év, és ennyi novella után már működnek olyan erők, melyeket nem veszek észre, de tény, hogy ez egy szimpla Cat Person verziónak indult, egy fordított Kedvencek temetőjéből vett ötlettel kiegészítve, némi falusi couleur locallal és boszorkánysággal. Én azt gondolom, több lett belőle.  

Bérelj egy szuperül összerakott házat az Őrségben, verekedd át magad a pénteki fővárosi forgalmon, érkezz meg késő este Alsószerre, cuccolj be a hűvös, fenyőillatú éjszakában a befűtött házba, igyál pálinkát a megérkezés örömére, állj ki a tornácra, elszívni egy jutalomcigit, és figyeld a sötétedő levegőben a fákat, majd lefekvés előtt találd meg a polcon a könyvet, olvasd el a helyi boszorkányokról, kísértetekről és a molnárból lett farkasemberről szóló történeteket, majd oltsd el a villanyt, és álmodj.

Hat évig tanítottam. 2006-ban otthagytam az iskolát, de havonta egyszer még mindig azt álmodom, ott állok egy osztály előtt, és miközben megy az óra, folyamatosan azon jár az eszem, miért jöttem vissza. Érzelmileg nagyon megterhelő dolog a tanítás - már ha komolyan veszed. Az egyik legnehezbb munka. Délután kettőkor értem haza, és olyan fáradt voltam, hogy általában négyig aludtam. Úgy éreztem, évről évre egyre jobb leszek, de egyre inkább el is vékonyodom, mivel nagyon sok mindent leadok magamból, az énem bizonyos részei ottragadnak az iskolában. És sokat idegeskedtem is, mert nagyon komolyan vettem a dolgokat, még az utolsó évben is - talán túl fiatal, túl indulatos avagy egyszerűen csak túl türelmetlen voltam. Írni kellett volna erről az egészről egy könyvet, egy igazán erős, szívbemarkoló regényt - de akkor valahogy nagyon közel volt az élmény, nem akartam még otthon is foglalkozni vele, mostanra pedig már túlságosan megkoptak az emlékek. Maradtak a lentiekhez hasonló visszhangok.